dravidanyuszi

“Tatarszkij a jelenben találta magát, ahogy eltűnt az örökkévalóság. Kiderült, hogy abszolút semmit sem tud az utóbbi néhány évben körülötte kialakult világról.

Nagyon furcsa volt ez a világ. Külsőleg keveset változott – legföljebb csak több lett az utcán a koldus –, de valahogy hirtelen öreg és szakadt lett körös-körül minden, a házak, a fák, az utcai padok. Azt sem lehetett volna mondani, hogy lényege szerint lett más a világ, mert most semmiféle lényege nem volt. Mindent iszonyatos bizonytalanság hatott át. Ennek ellenére végeláthatatlan sorban száguldottak az utakon a Mercedesek és Toyoták, a magukban és a történésekben abszolút biztos kigyúrt fickókkal, sőt, ha hinni lehet az újságoknak, még valami külpolitika is folyt.

Közben a televízióban ugyanazokat a pofákat mutatták, akiktől mindenkinek hányingere volt az utóbbi húsz évben. Most szó szerint azt mondták, amiért azelőtt ők lecsukattak másokat, csak sokkal bátrabbak, szilárdabbak és radikálisabbak voltak. Tatarszkij gyakran elképzelte az ezerkilencszáznegyvenhatos Németországot, ahol doktor Göbbels hisztérikusan üvöltözik a rádióban a szakadékról, amelybe a fasizmus rántotta a nemzetet; ahol a volt auschwitzi lágerparancsnok a náci bűnösök elfogására szervezett bizottságot vezeti, az SS tábornokok pedig egyszerűen és kézzelfoghatóan beszélnek a liberális értékekről, és az egész kócerájt Kelet-Poroszország gauleitere vezeti, akinek „végre felnyílt a szeme”. Tatarszkij persze majdnem minden megnyilvánulási formájában gyűlölte a szovjethatalmat, de most nem tudta volna megmondani, hogy érdemes volt-e a gonosz birodalmát a gonosznak arra a banánköztársaságára cserélni, amely Finnországból importálja a banánt.”